Madár vagyok. Szél szárnyán
repülő főnixmadár.
Tudom, vijjogó sirálynak
néztek. Nem zavar már.
Ha leszállok közétek újra,
vérző sebeket kapok.
A közönységgel, durvasággal
a lelkembe martok.
Sebeimtől haldokolva
vergődöm lenn elhagyottan…
Ki arra jár, csak legyint: –
ugyan, egy madár sír ottan-.
Ha visszatér, már nem talál;
hallhatatlan a lelkem.
Gyötrő kíntól fuldokolva, ám
ismét újjászülettem.
Ha látod felrepülni, úgy
érzed, nem jön vissza soha…
Ints búcsút! Hiába kiáltasz
utána, az ég az otthona.
(Varga Margit)